10 évesen kombájnt, 30 évesen beszerzési osztályt, 40 évesen céget vezetett. Sokakkal együtt végigküzdötte a magyar piacgazdaság vajúdását, ott volt a magyar cukoripar végnapjaiban és a hazai beszerzési szakma bölcsőjénél. Közben kerülgetett tankcsapdát Horvátországban, adott el borsót Japánba, és vásárolt óvszert a MOL-nak. Életútinterjú Szabó Ákossal, Fluenta Europe Kft. ügyvezetőjével.
Idén ünnepelitek a cég fennállásának huszadik évfordulóját. Te azonban ennél is jóval régebben dolgozol a beszerzés és értékesítés területén. Mindig ezzel akartál foglalkozni, vagy volt valamilyen gyerekkori álmod? Tűzoltó, katona, vagy masiniszta?
Akkor már inkább traktoros. Falun nőttem fel, Dél-Baranyában, Bólyon. Ez akkoriban, a szocialista rendszerben egy kifejezetten fejlett agrártelepülésnek számított. Sokat elmond, hogy ebben a pár ezer fős faluban ’90-ig minden utcát leaszfaltoztak. Ez még ma is kirívónak számít, hát még akkor.
Mitől volt ilyen menő hely Bóly?
Mindenekelőtt az itt működő állami gazdaság tette azzá, amely még ma is létezik, persze már magáncégként. A falvak nagy részében TSZ volt, állami gazdaságot sokkal kevesebb helyen hoztak létre. Ahol igen, az a település általában elég jól járt ezzel: itt épült iskola, egészségügyi és más intézmények. Az állami gazdaságokban a munkalehetőségek is vonzóbbak voltak, mint máshol. Apám a szomszéd falu TSZ-ében dolgozott gépészmérnökként. Minden nyáron vitt magával a munkába, traktorra, munkagépekre ültetett. Talán tíz éves lehettem, mikor először vezettem kombájnt.
Hogyan vezetett az út a kombájn volánja mögül a számítógép monitorja elé?
Volt néhány kanyar. Számomra nyolcadik után elég világosnak tűnt, hogy maradok ezen a területen, így mezőgazdasági középiskolába mentem. Nem is akartam tovább tanulni, imádtam a gépeket javítgatni, meg a haverommal a saját motorunkat tuningolni. A szüleim hiába nyüstöltek a továbbtanulással, én eldöntöttem, hogy gépszerelő leszek.
De mégsem így alakult. Miért?
A fordulópont az volt, amikor az iskolába megérkeztek az első számítógépek. Engem ez a világ már gyerekkorom óta érdekelt. 12-13 évesen már bejártam a kombinát számítógéptermébe, és megcsodáltam azt a pár ZX Spektrumot is, ami a falu jómódúbb családjainál volt. Mi nem tartoztunk közéjük, így számomra ez a történet igazán a középiskolában kezdődött.
Hogyan?
Megérkeztek az első HT-1080-as gépek a suliba, és onnantól én ott ragadtam előttük. Persze ez sem volt egyszerű, mert ezekből a computerekből nem volt sok, így időbeosztásos rendszerben használhattuk őket, egyszerre legfeljebb fél órát. Én viszont egyre többször bent maradtam esténként, és lassacskán megváltozott bennem valami.
Rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, egyetemre akarok menni. A szüleim ugyan már régóta rágták a fülemet, hogy tanuljak tovább, de ők inkább főiskolára akartak küldeni. Akkoriban sokkal nehezebb volt bejutni egy egyetemre, pláne egy vidéki középiskolából. Ráadásul a rendszer sajátosságai sem kedveztek: mi nem számítottunk „munkás-paraszt” családnak, ezért eleve kevesebb ponttal indultam neki a felvételinek. Anyám sírt, mikor elmondtam neki, hogy egyetemre akarok menni, nagyon féltett, hogy nem sikerül. De én elhatároztam, hogy sikerülni fog. Különórákra jártam, elkezdtem komolyan venni a tanulást, ami nem is ártott, mert előtte sokkal jobban érdekeltek a motorok meg a lógás, mint a suli.
Az osztályból öten mentünk egyetemre, de végül csak én végeztem el. Utólag visszatekintve talán akkor derült ki, hogy a kitartásom jóval magasabb, mint az átlagnak. Ha van valamilyen célom, akkor azt nem engedem el, ameddig meg nem valósítom. Így lett az egyetemmel is.
Egyből felvettek?
Igen, de nem sokon múlott. A gödöllői Agrártudományi Egyetem gépész szakára mentem, ahol szakmai tárgyakból is lehetett felvételizni. Csakhogy ebből meg olyat kérdeztek, amit nem tanítottak nekünk az előző négy évben. Később kiderült, hogy a felvételiztető tanárnak pont ez volt a módszere, így szűrte ki az önálló gondolkodásra képes jelentkezőket. A matekpéldát is úgy oldottam meg, ahogy mások szinte sosem szokták. Biztos voltam benne, hogy nem tudom megcsinálni, gondoltam, akkor a magam módján próbálkozom. Talán ez is tetszett nekik. Mindenesetre felvettek.
Kőkemény öt év, vagy láblógatás. A legtöbben ezen a kétféle módon emlékeznek az egyetemi éveikre. Neked milyen volt?
Sokkal inkább az előbbi. A Párt utasítása alapján abban az évben több hallgatót vettek fel, volt olyan, hogy nem is jutott mindenkinek ülőhely az előadóban. De megnyugtattak minket, hogy ez nem lesz sokáig így, az első félév után kivágják a 30 százalékunkat. Úgyhogy az első egy-másfél évben kőkemény csuklóztatás ment, vért izzadtam. Meg kellett tanulnom tanulni. Erre a középiskolában nem igazán volt szükségem. Értettem az anyagot, tehát azt hittem, tudom is. Gödöllőn derült ki, hogy mekkorát tévedtem.
Egyelőre még mindig ott tartunk, hogy gépészmérnök leszel.
Igen, annak tanultam. De már az első hónap végén kiküzdöttem magamnak egy demonstrátori pozíciót a számítástechnikai tanszéken. Itt is elég kitartónak kellett lennem, hiszen demonstrátornak leghamarabb negyedévtől lehetett jelentkezni, tehát első körben szóba se akartak állni velem. Végül szerencsém volt, egy idősebb hallgató pont akkor adta vissza a pozíciót, én meg kéznél voltam.
Érdekes helyzetek voltak, amikor gólyaként én mondtam meg egy negyedévesnek, hogy mikor ülhet oda a Commodore elé a gépteremben. Innentől kezdve öt éven át az életem jelentős részét ebben a gépteremben töltöttem. Tulajdonképpen ez volt számomra kompromisszum a programozó és a gépész irány között. 1987. október 22-én este véletlenül be is zártak az egyetem épületébe. Akkoriban, nyilván politikai okokból, ilyenkor már este bezárták az egyetemet, és ügyeltek rá, hogy semmiképp se maradjon a kampuszon egy teremtett lélek sem. Én voltam a kivétel, mert még bent voltam, mikor lakatot tettek az egyetemre. Ahogyan sokszor máskor, akkor is hajnalig programoztam. Volt is egy kis pánik a rendészeten, amikor hajnalban ki akartam menni.
A számítástechnikához akkor meg is érkeztünk. Hogy jött képbe a kereskedelem?
Leginkább a rendszerváltással. Amikor elkezdtük az egyetemet, azt mondták, minden végzős mérnökre öt állás vár. Mire ’90-ben lediplomáztunk ez pontosan nullára csökkent. Az már ’88 körül látszott, hogy a szocialista gazdaság csődöt mondott, mi pedig nagy bajban leszünk pályakezdőként.
Úgyhogy elkezdtünk gondolkodni azon, hogy ha mérnökre egyelőre nem lesz szükség, akkor mire lesz? Hát, külkeresre.
Ez hogy jut eszébe egy negyedéves mérnök hallgatónak?
Ekkor nyílt ki a nemzetközi piac az ország előtt, de ehhez a korábbi rendszer sajátosságai miatt csak nagyon kevesen értettek. Eldöntöttük, hát, hogy ebbe az irányba indulunk el. Egyik évfolyamtársam beballagott a Külkereskedelmi Főiskolára és megkérdezte, nem jönne-e ki néhány tanár Gödöllőre oktatni? Azt mondták, ehhez minimum huszonöt érdeklődő kell. Végül kb. nyolcvan embert szedtünk össze, így elindulhatott a képzés.
Hatalmas szerencsénk is volt, mert ekkor jött ki egy rendelet, amely szerint csak olyan cég külkereskedhet, amelynek van szakirányú diplomás dolgozója. Ezzel végképp bejött az irányváltásunk, hirtelen nagyon hiányszakmává vált ez a második végzettségünk.
Akkor diploma után irány a külkereskelem?
Én mindenképp mérnökként szerettem volna elhelyezkedni, de nem sikerült. Apám próbált állást szerezni a bólyi kombinátban, de akkoriban ott is kifelé rugdosták a mérnököket, nem felvették. A főnök előre megmondta, hogy nem tud munkát adni, de azért a régi barátság kedvéért vetett egy pillantást a CV-mre. Döbbenten látta, hogy nekem külkeres végzettségem is van, ezzel egyből felvettek.
Hihetetlenül érdekes időszak volt. Nálunk évtizedekkel idősebb kollégák is szó nélkül hallgattak ránk, hiszen számukra teljesen idegen volt a ’90 utáni gazdasági környezet. Egy egyetemi évfolyamtársammal ketten vittük ezt a területet. Ő már fél éve ott volt, amikor én érkeztem, valóságos senior-nak számított. Pályakezdőként ezt kevesen élik meg, talán 10-15 évvel ezelőtt az informatikusok lehettek hasonló helyzetben.
És sikerült a bólyi kombinátot átsegíteni a kapitalizmusba?
Igen, egész jól. Ez nem is tetszett mindenkinek. A nagy állami mezőgazdasági külkereskedelmi vállalat, az Agrimpex vezetője lejött Bólyra és ránk parancsolt: ne értékesítsünk már annyi terméket, mert ezzel az ő árualapjukat adjuk el! A régi államszocialista reflexek azért még működtek.
Ennek talán a legjellemzőbb példája az volt, amikor kértem, hogy vegyünk nyomógombos telefonokat a régi tárcsások helyett, mert ezekkel sokkal gyorsabban lehetett telefonálni, hiszen volt rajtuk ismétlő gomb. A külkereskedelemben meg tényleg igaz, hogy az idő pénz, üzleteket lehetett bukni, pláne az akkori pocsék telefonhálózati körülmények között. Amikor ezt előadtam a főnöknek kiderült, hogy nekik is csak tárcsás készülékük van, az meg nem járja, hogy nekem modernebb legyen, mint a feletteseimnek. A megoldás az lett, hogy az összes vezetőnek vettek jó drága új telefonokat, amiket használni is alig tudtak. Így kaphattunk mi is egy olcsóbbat, de legalább nyomógombosat.
Hova adtatok el termékeket?
A környező országokba, az akkor még létező Csehszlovákiába és Jugoszláviába, de jóval messzebbre, Pakisztánba, vagy Japánba is.
Japánba mit tudott exportálni egy magyar mezőgazdasági kombinát?
Egy speciális borsófajtát, amelyből snacket csinálnak. Nagyon oda kellett figyelni, mikor takarítják be, mert a japánok csak zölden vették meg. Minden nap figyelték, mikor kezd el beérni, és ha eljött az idő, azonnal le kellett aratni. Ez sokszor csak néhány órás időintervallumot jelentett. Ha ez előtt szedték le, akkor szétkenődött, ha utána, sárga lett. Úgyhogy volt olyan, hogy a kombájnosokat hajnali háromkor verték fel, hogy gépre pattanjanak, és reggelig végezzenek. De megérte, mert nagyon komoly nyereséggel lehetett eladni. Tanulságos másfél év volt.
Hogyan tovább innen?
Ezt követően átmentem egy másik céghez, itt kifejezetten közvetítői kereskedelemmel foglalkoztam. Ekkor már javában dúlt a délszláv háború...
Ne maradjon le interjúsorozatunk második részéről.